Mikor döntötte el, hogy jelentkezik a Színművészeti Főiskolára? - Érettségi után azért lettem könyvkötő, mert nem vettek fel a Színművészeti Főiskolára. Abban a tévhitben éltem, hogy a könyvkötészetnek is köze van a művészethez... Az iskolában mindig úgy alakult, hogy én mondtam a verseket az ünnepségeken, így engem küldtek szavalóversenyekre is. A Madách Gimnáziumban alakult egy színjátszó csoport, amelynek oszlopos tagja lettem. 1953-ban eljátszottuk a későbbi debreceni színházigazgató Lengyel György és Balogh Géza (ma is a Bábszínház egyik meghatározó rendezője) rendezésében a Bánk bánt, amelyben II. Endrét játszottam. 1954-ben pedig a Zeneakadémia kistermében adtuk elő az Ember tragédiáját, amelyről a korabeli sajtó is sokat cikkezett, hiszen egy betiltott darabról volt szó. Ezek hatására harmadikos gimnazista koromban döntöttem el tulajdonképpen, hogy érettségi után a Színművészeti Főiskolára felvételizek. Azonban elsőre nem vettek föl, így elmentem könyvkötőnek az Athaneum nyomdába. Pár évig nem próbálkoztam a felvételivel, de végül 1958-ban harmadszori nekifutásra felvettek.
Az utóbbi időkben inkább kamaraszínpadon láthatjuk Önt. Ha választani kellene, melyiket választaná: kamara előadás, nagyszínpad vagy Karinthy-est? - Ez egy jó és nehéz kérdés. Nem csak kamaraszínpadokon játszom, de kétségtelen, hogy mostanában ilyen szerepet kapok inkább. Mindig azt szeretem, amit éppen játszom. A Karinthy est is tulajdonképpen egy kamaraest. 20 éven keresztül több százszor adtam elő itthon és határon túl. Karinthyt múlhatatlanul szeretem a mai napig, de választani nem tudnék a három közül, hisz mindegyikhez rengeteg élményem fűződik.
Milyen kapcsolatban van a mesékkel? - 5-6 éve szinkronizáltam a Napóleon című mesefilmet, amelyben a galambnak adtam hangomat. De sokkal büszkébb vagyok arra, amikor a Kolibri színházban Lázár Ervin Rettenetes című meséje alapján csinálhattam egy estet. Én voltam a mesélő illetve báboztunk is. Az előadás a kritikusok díját és dícséretét is kiérdemelte. Az unokám pedig hatodik osztályos korában megkért, hogy mondjam fel magnóra a János vitézt, amelyből lett egy lemez, de sajnos nem sikerült kiadni. De örülök, hogy segíthettem neki, hiszen az unokám így sokkal könnyebben tanulta meg a János vitézt.
Az unokái el szoktak menni az előadásokra, amelyekben szerepel? Mit szólnak a Nagypapához? - Unokáim ma már többet járnak az előadásaimra, hiszen egyre nagyobbak. Nagyon nincsenek azért elájulva, de mondják: „jó voltál Nagyapa”! Aminek én nagyon örülök.
Idén megkapta az Ivánka Csaba-díjat! Mit jelent ez az Ön számára ? - Nagyon sokat jelent nekem, mert a szakmától kaptam. Színésztársaim ítélték nekem, amely valahol mélyen mindig többet jelent, mint egy olyan díj, amelyet kívülállóktól kap az ember. Azok is szépek, értékesek, de a szakma elismerése mindig becsesebb. Ráadásul a díjat egy olyan szabadfoglalkozású színészről nevezték el, akivel éveken át játszottunk együtt Csíksomlyón a Passióban. Nyugodtan állíthatom, hogy a barátom volt.
Sportolt-e valamit régebben? - Nem sportoltam gyerekkoromban, nem vagyok egy sportos alkat, de azért játszottam felnőtt koromban egy színész-újságíró meccsen. A sportot inkább nézni szeretem, mindenevő vagyok. Legjobban persze a labdarúgást szeretem, arra ki is jártam régebben. De atlétikaversenyeken is előfordultam párszor, láttam, ahogy a Népstadionban Kovács József a világon elsőként legyőzi Emil Zatopeket. Nagyon szeretem mostanában a teniszt, a kosárlabdát. Szerencsére ma már TV-n keresztül eljutnak hozzánk a színvonalas mérkőzések is. Sajnos, ha választani lehet, hogy egy Manchester-Barcelona meccs vagy egy Újpest-Kaposvár, akkor inkább az előbbit választom. De azért figyelemmel követem a magyar labdarúgást is, és sajnos eléggé elszomorít az, amit látok.
Honnan ered a Vasas kötődés? - 1946 óta drukkolok a Vasasnak. Egy osztálytársam apukájával mentem ki életem első Vasas meccsére. Nagy Vasas drukker volt és természetes volt, hogy onnantól kezdve én is a Vasasnak szurkoljak. Fiam is Vasas szurkoló, jártunk is meccsekre kb. 3-4 évvel ezelőttig, de a csapat leszoktatott róla, mivel a mai Vasas nyomaiban sem az a Vasas, mint amilyen régen volt. Hetvenedik születésnapomon egy TV-interjú után kaptam Illovszky Rudi bácsitól egy dedikált képet, amire nagyon büszke vagyok és ki is akasztottam a falra. Rudi bácsit – én is csak így szólítom – még láttam a Latorcza utcában játszani, abban a nagy csapatban, amelynek többek közt Kubala László, Bundzsák Dezső, Berendy Pál, Szilágyi I. Gyula, Szilágyi II. János, Sárosi László is tagja volt.
Mi a véleménye a mai csapatról? - Ha kicsit komolyabban veszik majd a játékot és van remény, hogy igazi focit látok a pályán, akkor ígérem, kimegyek a meccsekre. Az is nagyon zavar engem, hogy egyre durvábbak a Vasas drukkerek és én ezt nem szeretem. Nem ellenséget kellene látni a másikban, hanem ellenfelet. Nem az izgat, hogy kiesnek az NBI-ből, hanem az, hogy nem látok focit. Látok arra esélyt most, hogy a Vasasnál valóban jó, ügyes társaság jöjjön össze, és ha időnként tíz méterről egymáshoz tudnák passzolni a labdát, én már nagyon boldog lennék!