„Faragó Tamás vagyok, 1952. augusztus 5-én születtem Budapesten. Testnevelőtanáraim hatására kerültem kapcsolatba a vízilabdával. Hogy hányszoros válogatott vagyok, nem tartom számon, azt viszont igen, hogy 1972-ben ezüst-, 1976-ban arany-, 1980-ban pedig bronzérmet szereztem az olimpián, emellett kétszeres Európa- és egyszeres világbajnoknak mondhatom magam és a Vasassal kilencszer voltam magyar bajnok. Az Állatorvostudományi Egyetemet 1980-ban, a Testnevelési Főiskolát 1981-ben végeztem el. A magyaron kívül angolul, németül és olaszul beszélek, három évig éltem Németországban és ugyanennyi ideig Olaszországban. 1994 óta második házasságomban élek, feleségem Faragó Hilda.” Így összegzett röviden 2000 júliusában, közvetlenül a női szövetségi kapitánnyá történő kinevezése után a Vasas élő legendája és ehhez most mindössze annyit tenne hozzá, hogy azóta hármasikrei születtek. Ugyanis erre a legbüszkébb. Az interjúnak több apropója is volt, de közülük itt csak azt emelném ki, hogy Faragó Tamás éppen pénteken, beszélgetésünk napján töltötte be – mint az a rendhagyó önéletrajzból is kiderül – 53. életévét.

Mindenekelőtt engedje meg, hogy boldog születésnapot kívánjak önnek a Vasas és a magam nevében! Köszönöm szépen!

Hogyan szokta ünnepelni e jeles dátumot? Többnyire szűk családi körben, a feleségemmel és a gyerekeimmel, ugyanis szerintem a születésnapon nincs mit ünnepelni, főleg ötven fölött. Ahhoz már nem érzem magam elég fiatalnak, hogy megünnepeljem, viszont annyira idős meg még nem vagyok, hogy önmagában annak is örüljek, ezt a napot is megéltem…

Ezzel együtt úgy vélem, a magyar női vízilabda-válogatottal bő egy héttel ezelőtt Montrealban elhódított világbajnoki cím több szempontból is emlékezetes marad majd az ön számára, egyrészt például a helyszín miatt, hiszen 1976-ban itt lett olimpiai bajnok. Volt-e ezzel kapcsolatban valamilyen különleges élménye a kanadai két hét során? Semmiféle különleges sztorim nincsen. Egyszerűen szerencsés véletlennek tartom, hogy egy olyan városban sikerült edzőként is kimagasló eredményt elérnem, amely a játékospályafutásomnak is az egyik legszebb állomása volt.

Mindazonáltal valószínűleg nem telt el úgy nap Montrealban, hogy valami vagy valaki ne emlékeztette volna a 29 évvel korábbi eseményre. Ezt nem tagadom. A kanadai magyarok közül sokan még most is nosztalgiával emlékeznek a ’76-os olimpiára. De kapcsolódva a beszélgetés elején mondottakhoz, úgy gondolom, nem elsősorban nekem kell emlékeznem arra, hogy mi történt velem, velünk akkor. Komikusnak tartom, amikor az egykori sportolók arról mesélnek, hogy ők milyen jó játékosok voltak és milyen szép gólokat dobtak, mert a sport ennek épp az ellenkezőjéről szól: ha van, aki emlékszik rád, akkor minden megérte. Hála Istennek találkoztam kint ilyen emberekkel és azt hiszem, ez a legszebb jutalma az olimpiai szereplésemnek, egyúttal bízom abban, hogy a mostani sikerünkre is fognak majd emlékezni.

Ebben biztos vagyok. Most azonban egy pillanatra az athéni olimpia óta eltelt időszakot idézném fel önnek, hisz ebben az egyéves periódusban a csapatépítést több dolog is megnehezítette – Primász Ágnes lemondta a válogatottságot, Sós Ildikó szülési szabadságra ment, stb. –, ám az együttes így is remekelt, hisz a Világliga-sorozatban egyedül az oroszok ellen vesztett (hosszabbításban), a világbajnokságot pedig veretlenül nyerte meg. Minek tulajdonítja ezt, van-e titka a sikernek? Azt hiszem, a siker titka az, hogy egy nagyon erős belső kohézióval rendelkező csapatot sikerült összeállítanom, és aki nem akart vagy nem tudott partnerem lenni ennek a célnak a megvalósításában, annak inkább megköszöntem a munkáját és nélküle folytattuk tovább. Ezáltal pedig egy olyan ütőképes gárda állt össze, amely remek ötvözetét alkotja az olimpiát is megjárt, rutinos játékosoknak, illetve a feltörekvő fiatal tehetségeknek. Ahogy korábban nyilatkoztam, nem a legjobb, hanem a legerősebb csapat képviselte színeinket a világbajnokságon és ez a belső erő átsegített minket azokon a nehéz helyzeteken, amiket korábban játéktudással is csak viszonylag ritkán tudtunk megoldani.

Tovább növeli a siker értékét, hogy sokak szerint az egyik, ha nem a legszínvonalasabb és a legerősebb mezőnyt felvonultató női világbajnokságon ért csúcsra a válogatott. Osztja ezt a véleményt? Igen. Meglepően magas volt a torna színvonala, ráadásul a szakemberek külön kiemelték a magyar válogatott értékelésekor, hogy nagyon korszerű és szép vízilabdát játszott és ez alatt nem elsősorban a fizikai, technikai és taktikai tartalmat értették, hanem inkább a győzni akarást, és egy olyan játékfelfogást dicsértek, amely eddig nem volt jellemző a női vízilabdára, de hozzátenném, hogy igazából talán más női csapatsportokra sem. Korábban ugyanis többnyire az az együttes nyert egy női mérkőzésen, amelyik jobban kihasználta a másik hibáit. A mostani magyar válogatott pedig, úgy érzem, minden mérkőzésén jobbnak bizonyult ellenfelénél és ezt elsősorban a mentális erejének köszönhette, valamint annak, hogy – mint azt a minket elkísérő, biztató szurkolók is megjegyezték – mindent megtett a sikerért.

A montreali győzelemmel a címeket tekintve immár egyértelműen a sportág legeredményesebb női szövetségi kapitányának számít idehaza, hisz a világbajnokságot megelőzően Eb-n és Világkupán is diadalmaskodott csapatával. Ráadásul hamarosan egy újabb ékszerrel bővülhet az aranykollekció, hisz az augusztus 18-a és 21-e között Oroszországban megrendezésre kerülő Világliga-döntőre is (az egyik) esélyesként utazik a csapat. Valóban, bár feszített programon vagyunk túl, ugyanis gyakorlatilag május közepe óta folyamatosan edzésben vagyunk, versenyről versenyre járunk és hát nagyon nehéz rövid időn belül kétszer csúcsformába lendülni. Azonban világbajnokként megyünk ki és ugyebár a rang kötelez, arról nem is beszélve, hogy ez a válogatott mégiscsak a magyar vízilabdát képviseli, s ezért tőlünk is aranyérmet, de legalábbis eredményes szereplést várnak az emberek.

Milyen napirend szerint zajlik idehaza a felkészülés és mikor utaznak? A csapat vasárnap érkezett haza a világbajnokságról és az első hetet pihenéssel tölthette. A következő hét során azonban hétfőtől szombat délig igen intenzív, napi 4-5 órás edzésekkel készülünk a nyolcas döntőre és 16-án, kedden utazunk.

Változik-e a keret összetétele a montrealihoz képest? Nem, ugyanazok a játékosok utaznak Kirisibe, akik a világbajnokságon is ott voltak.

Ezt már a vb előtt eldöntötte, vagy azért van így, mert a győztes csapaton nincs oka változtatni? Egyrészt semmi okom, hogy változtassak a jól bevált összetételen, másrészt a vb után elmondtam a lányoknak, hogy mi lesz a program – ugyebár egy hét pihenés, majd egy hét edzés – és aki ott lesz 8-án reggel 9-kor az uszodában, arra számítok, aki pedig nem, arra nem. Azonban már mind a 13 játékos jelezte, hogy hétfőn rendelkezésemre áll a megbeszélt időpontban.

A FINA montreali ülésén szabálymódosításokról döntöttek az illetékesek és szeptembertől már a magyar bajnokságban is az új szabályok szerint játszanak. Hogy csak két példát említsek, a női pálya hossza 30-ról 25 méterre csökken, a büntetőket pedig 4 helyett 5 méterről dobják majd. Önnek mi a véleménye ezekről a módosításokról? A vízilabdában már többször próbálkoztak új szabályok bevezetésével, de ezeknek többnyire nem volt céljuk, vagy ha igen, azt ritkán sikerült elérni általuk. A vízilabda szabályain véleményem szerint oly módon kéne változtatni, hogy az hasznára legyen a sportágnak, vagyis hogy minél látványosabb, népszerűbb és gyorsabb legyen a játék. Ezen kívül a szabályok érthetősége is fontos. Ezeket a szempontokat kellene tehát szem előtt tartani, és azt hiszem, hogy nem is elsősorban vízilabda-szakembereknek, hanem szurkolóknak, szponzoroknak és a média képviselőinek kellene a módosításokat kitalálni. A vízilabda ugyanis épp azért nem élvezi azt a népszerűséget a világban, mint nálunk, mert nemzetközi szinten nem volt egyetlen vezető sem a sportág 110 éves történetében, aki tudta volna, hogy mit kell tennie a vízilabda érdekében. Ha valamivel foglalkoznak ezek az emberek, akkor az az, hogy mit adnak ebédre és hogy mi lesz a vacsora…

Térjünk még vissza egy kicsit a világbajnoksághoz. Volt-e ideje kilátogatni a férficsapat mérkőzéseire? Igen, többször is láttam a fiúkat játszani.

Mi a véleménye az együttesről és ön szerint mik voltak a döntő momentumok a szerbek elleni fináléban? Azt hiszem, hogy irigylésre méltó sportág a magyar vízilabda, amelynek képviselői közül a vb-n a nők nyernek, a férfiak meg „csak” másodikok és a szurkolók nemzeti tragédiaként élik meg ezt az eredményt. Ez a férfiválogatott ugyanis szerintem maga a csoda és amit a fiúk az utóbbi nyolc évben véghezvittek, az szinte hihetetlen. Ugyanakkor mindez a vízilabdában dolgozó szakemberek drámája is egyben, hiszen emlékszem, amikor a ’72-es olimpián rosszabb gólaránnyal másodikok lettünk, az akkori szövetségi kapitány (Rajki Béla) bevallotta, hogy számára az ezüstérem már kudarc. Én viszont azt gondolom, hogy a magyar válogatott világbajnoki második helye igenis jó eredmény, hiszen a gárda jelentős vérveszteségei – itt elsősorban Benedek Tibor és Varga Tamás kiválására gondolok, Steinmetz Barna hiányáról nem is beszélve – ellenére döntőt játszott és ott csak egy góllal maradt alul a szerbekkel szemben.

Vonna-e párhuzamot a 76-os és a mostani válogatott között? Nem, de ha akarnék is, ahhoz emlékeznem kéne saját magamra és az akkori csapatra, én pedig – mint már említettem – nem emlékszem jóformán semmire. A mostani válogatott mindenesetre fantasztikusan jó képességű játékosokból áll, ám most nem volt szerencséje és ezért lett második.

A férfiválogatott érintésével el is érkeztünk a Vasashoz, ahol az ősztől a férfi vízilabda utánpótlás szakmai igazgatója lesz, régi „játszótársa”, Kenéz György pedig az ifjúsági csapatot fogja majd edzeni. Gondolom, az egybeesés nem a véletlen műve. Mennyi időre szól a kontraktus és milyen elképzelésekkel vág neki a munkának? A klubvezetés, Markovits László és Ferjancsik Domonkos, azzal a céllal keresett meg, hogy szeretné, ha a jövőben a Vasas keretein belül dolgoznék, a Vasas érdekeit képviselném, és úgy gondolták, ezt ebben a pozícióban tehetem a leghatékonyabban. Miután igent mondtam a felkérésre, kétéves megállapodást írtunk alá és ezután döntöttünk az utánpótlást érintő szakmai feladatokról. Kenéz Györgyről – aki velem együtt nyert olimpiát és kilenc magyar bajnokságot – tudtam, hogy szívesen dolgozna újra a Vasasnál és mivel lehetőségem volt rá, a klubvezetés beleegyezésével őt bíztam meg az ificsapat vezetésével. Így kerültünk tehát ide, először én, aztán ő, és úgy gondolom, hogy szakmailag és a klubvezetés koncepciója szempontjából is megfelelően tudjuk képviselni azt a gondolatot, hogy azok a volt Vasas-sportolók, akik edzői vagy más szakmai jellegű feladatot vállalnának, itt tegyék és ne egy másik egyesületnél.

Szóba került-e, hogy a régi nagy trió harmadik tagja, Csapó Gábor is visszatérjen a Vasashoz? Erről nem tudok, de tulajdonképpen ő most is kapcsolatban van a klubbal, hisz a Csapó-Faragó vízilabdaiskolában – amelynek a neve T-COM Budai Vasas pólósuli és gyakorlatilag a Vasas fiókcsapataként működik – gyerekeket oktat.

Női szövetségi kapitányként 2005 végéig szól a szerződése. Felkérték-e a hosszabbításra és tervezi-e, hogy folytatja a munkát, mondjuk a pekingi olimpiáig, hiszen ha minden a legszebb reményeink szerint alakul, akkor augusztus 21-e után már csak az olimpiai arany fog hiányozni a gyűjteményéből? Már folynak ez ügyben a tárgyalások, a szövetség ugyanis jelezte, hogy szívesen meghosszabbítaná a szerződésemet, de erről majd később döntünk.

S ha a női válogatottal a pekingi olimpián (is) felérne a csúcsra, beugrana a vízbe? Ez egy elvi kérdés a számomra, a mérkőzés lefújásával ugyanis a megbízatásom lejár és én mindig is meghagytam a lányoknak az ünneplést és a dicsőséget.

A világbajnoki cím megszerzése után azt nyilatkozta: a lányok nyertek, ezért én is jó edző vagyok. Azt kívánom önnek, hogy, ha lehet, a lányok „faragjanak” még jobb edzőt önből, mondjuk egy Világliga-győzelemmel! Köszönöm szépen a beszélgetést! Hajrá Vasas!

Ale László