First Previous 1 50 100 ... 146 147 148 149 150 151 152 ... 200 201  Next Last


2004.11.25. - Piros-kék number one - Külföldi torna után, hazai bajnoki előtt a röplabdás lányok


A minap egy délelőtti edzésen Borkovits Zoltán másodedző az ütőkkel gyakoroltatta a nyitásfogadást. Tette ezt akkor, mikoris a tizenegy forduló után a tabella első helyén tanyázik a csapat! Jelenleg Magyarország legjobb csapata! A franciaországi kupa-teljesítmény, majd a Kecskemét feletti 3:0 arányú győzelem akkor érthető igazán, ha megismerjük néhány ember véleményét. Konkrétan a gall kiruccanás, a CEV-kupa kapcsán, de a megszólalók mindegyike a közelgő bajnoki küzdelmekre, elsősorban a nyíregyházi lányok elleni mérkőzésre is utal. Íme!



A vezetőedző: Jókay Zoltán


 – Elutazás előtt úgy vélekedtél, az erős, támadó szervákra kell felkészülni. Beigazolódott-e az elképzelésed?


 – Mindenképpen. Mind a nyitások erőssége, mind a taktikai jellegük más volt, mint az itthoni mezőnyben. Tudatosabban próbálják kikapcsolni a játékból az első soros szélsőütőket, mint ezt mi tesszük. Meglehetősen agresszívak a megoldásaik: egészen közel a hálóhoz jön a labda vagy az alapvonalra szorítják a fogadó játékost, a felugrásos nyitások pedig gyakran a férfiakéval azonos erejűek!


 – Egy zárónapi győzelem és két nagyon szoros, elveszített mérkőzés a mérleg. Jelentheti ez azt, hogy jó volt a felkészülés? Elégedett vagy?


 – Ha az elején azt mondják, egy győzelemmel zárunk, akkor látatlanban, talán el is fogadom. Az egy győzelemmel valójában elégedett vagyok. De több játszmát is foghattunk volna, gondolok a franciák elleni meccsre.


– A sporthírekből azt megtudhattuk itthon, hogy 22, 23 pontos szetteket játszottatok. Olyan kicsi a különbség – lehetett volna nyerés is? Mi van ezek mögött valójában?


 – Tudni kell, hogy a mi utazó keretünkben a tíz játékosból öt ifjúsági korosztályú. Nekik azért szokni kell a légkört. Szokni kell az olyan megoldásokat, hogy a nézőtéren hivatásos rezesbanda muzsikál! És nem csak a szünetekben… Szokniuk kell, hogy sok a klubcsapatokban a vendégjátékos, akik mind másfajta játékkultúrát képviselnek. Csak meg kell nézni a játékoslistát: a franciáknál két hazai játékos van a 13 nevezettből, a többi ukrán, kazah, litván, svájci és bulgár. A belgáknál (Charleroi) is hasonló a helyzet: brazil, olasz, cseh, ukrán játékosok vannak többségben. A görögöknél meg szinte a nemzeti válogatottjuk lépett pályára. De az átlagéletkor is jó összehasonlítási alap: nálunk a 18-at alig éri el, míg a többieknél 20 felett van. Ha egy kicsit pihentebbek vagyunk (a 20 órás buszozást is szokni kell!) és más sorrendben játszunk, talán másként is alakulhatott volna. De mindez fikció. A valóság, hogy mindezeket egy szóval lehet jellemezni: tapasztalat! Pontosabban, ennek a hiánya…


– A mérleg?


 – Örülök annak, hogy három nagyon jó, szakmailag sokat jelentő mérkőzést játszottunk, s örülök annak, hogy ezek a fiatalok magas színvonalú röplabdát láttak, illetve ennek részesei voltak, s nem játszottak alárendelt szerepet. Ez mindenképpen dicséretes teljesítmény!


A legfiatalabb: Filipovics Anita


 – Hogyan tudtad meg, hogy utazol?


 – Szerdán mentünk. Kedden, a délutáni serdülő edzés alatt írt apukám egy SMS-t, hogy hívjam fel később. Megtettem, s azzal kezdi, van egy rossz hírem. Elhűltem, mondtam, keserítsen el. Akkor újságolta nagy nevetve, hogy nem is igaz, mehetek Franciaországba a csapattal. Ujjongtam magamnak, ugráltam örömömben, az emberek biztosan bolondnak néztek az utcán. Igaz, Dégi sérülése közrejátszott, de boldog vagyok, hogy engem választottak.


– A keret tagja vagy, maga a szereplés, gondolom, nem új a nagyokkal. Mi a különleges ebben a külföldi játékban?


 – Hát az, hogy ez kupameccs volt, az első nemzetközi szereplésem egy tétmérkőzésen. Az már csak a hab a tortán, hogy a csapat mindenben segített, biztatott mindenki.


– Mennyire izgultál?


– Nagyon! Olyan voltam, mint egy beteg, kezem-lábam remegett. Azt szerettem volna, ha nem rontok el semmit.


– És, sikerült?


– Talán… Mind a három mérkőzésen becserélt az edzőm, összesen tizenöt pontot csináltam.


Avatás nem volt, de Anita mosta ki a kulacsokat, ő kapta relatíve a legkisebb helyet a buszban, szóval, a bizalom ellenére is ott volt a hagyomány: ő volt a legfiatalabb. „Rossz ilyen kicsinek lenni, de megéri.” – mondja egy 182 cm-es röpis. Persze, a kicsi nem a termetére vonatkozott….


 


– Az, hogy hol játszol, ismert az osztálytársaid előtt. Van-e visszhangja az ilyen külföldi szerepléseknek? Egyáltalán: megtudják valahonnan? Már, ha nem te mondod el nekik…


– Van egy vízilabdás osztálytársam. Nagyon jó barátom, s neki írtam meg SMS-ben, hogy hol vagyok és miért hiányzom a suliból. Gondolom, ezt elmondta, s talán egy kicsit irigykednek is. De ez nem olyan gonosz irigység, inkább büszkék rám.


– Vége a turnénak, hazajössz, ráadásul jó játék után. Mivel várnak a szüleid? Van kedvenc kajád vagy valami ajándék fogad otthon?


– A nagymamám főzött finom húslevest, amit imádok, utána még egy kis brassói is elfogyott. Nincs okom panaszra! Riomban éppen ellenkezőleg volt: szokatlan francia ízek, ételek, a mennyiséggel is akadtak gondok… De a kupaszereplés élménye mindenért kárpótolt.


A legidősebb: Csortos Csaba tanár úr, utánpótlás igazgató


 – Gazdag tapasztalatokkal a hátad mögött, mit emelnél ki a francia kupasorozatból, ha egy rosszat és egy jót kellene említened? Akár a csapattal, akár a körülményekkel kapcsolatban?


– Hát, a csapatot inkább meghagynám az edzőknek. Amit a „közönség szemével” láttam, az a cseresarokban álló játékosok viselkedése, hozzáállása. Állandó mozgásban voltak, a bemelegített izmok biztosan nem hűltek ki, s végig szurkolva, tapsolva buzdították a pályán lévőket. Fizikailag és lelkileg is pontosan azon a szinten voltak, hogy bármelyik pillanatban, bármilyen edzői szándékot meg tudtak valósítani.


– Hasonlókat nálunk is látni…


 – Igaz, de ritkán. Inkább az a „divat”, hogy többségük közömbösen veszi tudomásul: vagy becseréli őket az edző, vagy erre nincs szükség a mérkőzésen. Bármi ok miatt is! A másik maradó élmény a mérkőzések hangulata, a szurkolás módja. A pálya mögötti egyik lelátón, egy több mint húsz fős zenekar hangolta a közönséget és a játékosokat temperamentumos, latinos zenékkel. Jó volt látni, hogy lányainkat nem vetette vissza ez a szokatlan „hangoskodás”, hiszen nem csak az időkérések alatt, hanem végig szóltak a trombiták!


– Mit gondolsz az utazásról?


– Annak ellenére, hogy két kisbusszal mentünk, meg lehetett oldani a pihenést. A hátsó ülésen csak két ember volt, így el tudtak nyújtózkodni. A hazajövetel meg messze igazolta az edzőket: lásd, győzelem a Kecskemét ellen!


– Talán több lehetőséged volt jönni-menni, mint a játékosoknak, Mit érzékeltél, milyen volt a forduló sajtója, milyen volt a lapok, a tévés csatornák érdeklődése? Franciaországban sem rendeznek minden nap nemzetközi tornát…


– Nem volt nagyobb nyüzsgés, mint nálunk megszokott ilyenkor. A helyi lapban minden nap közölték az eredményeket, beszámoltak a fordulóról. Ez az itthoni fogalmak szerinti bulvárlapokhoz mérhető, s az csak természetes, hogy a bő féloldalnyi felület kétharmada a hazai csapatról szólt. A rendkívül színvonalas műsorfüzet egyáltalán nem fogyott ki, az utolsó pillanatban is hozzáférhető volt. És még egy dolgot meg kell említsek! Az előcsarnokban az eddigi kupamérkőzések történetéből egy nagyon szép kiállítást rendeztek. A paravánokon fotók, eredeti újságcikkek, műsorfüzetek, prospektusok voltak láthatók. Mindezt a klub történtének a bemutatásra is felhasználták


A csapatvezető: Előd János technikai igazgató


 – Ismerve a felkészülést, hogyan értékeled az utat? Megfelelt-e a csapat az elvárásoknak?


– A szakmai részt meghagynám a két Zolinak. Magam részéről fontosnak tartom, hogy a kupaszereplés nagyon jó megmérettetés a lányainknak: jó, ha tudják, hol tartanak, jó, ha el tudják magukat helyezni a nemzetközi mezőnyben. Kicsit elcsodálkoztunk a körítésen: Nálunk – és nem is a nemzetközi ellenőr, de a magyar szövetség – minden esetben megköveteli a szabályok szerinti rendezést: duda és fény együttes megléte, tartalékháló és egyebek. A franciáknál egy kicsit lazára vették az ilyen feltételeket. De az elhelyezésünk, az étkezésünk rendben volt.


– Ezek a hangulati elemek befolyásolták-e a teljesítményt?


– Az utazás fárasztó volt, de nem okozott gondot. Laci bácsi (Fördős László szakosztályelnök – A szerk.), jóllehet nem tartott velünk, gondoskodott rólunk: útközben megszálltunk Münchentől száz kilométerre, s reggeli után indultunk tovább. Az ebédet lekéstük, kicsit elmértük az időt, de ennek ellenére – íme a szakma! - Jókayék este kilenckor edzést vezényeltek. S nekik volt igazuk, mert ráhangolták a lányokat a tétmérkőzésre. A CEV-kupa egy fordulója, ugye, nem babazsúr!


– Riom elég messze van Budapesttől. Nem hiányzott a magyar szurkolótábor?


– Hazudnék, ha az ellenkezőjét állítanám! De nem voltunk hazai szurkoló nélkül! Pesti Ancsa, aki Franciaországban játszik, több mint 300 km-ről odaautózott szombaton, kibérelt egy szobát, s mind a két nap végig drukkolta a szereplést. S nem is minden eredmény nélkül, hiszen vasárnap legyőztük a belgákat! Az embernek majd’ hogy könny szökik a szemébe, annyira jól esik az ilyen meglepetés. Innen is köszönjük neki a biztatást!


– A szakmai vonal elégedett a szerepléssel. Mi a technikai vezető véleménye?


– Ha Laci bácsi nincs velünk, én vagyok a csapat megbízott vezetője. Nekem sincs okom panaszra, de azt meg kell jegyeznem, ha sikerült volna az apróbb figyelmetlenségeket elkerülni, több szettet is nyerhettünk volna. Sőt. Volt olyan eset, hogy a győzelemtől sem álltunk messze. Soha nem tudjuk meg, mi lett volna, ha az Athén ellen hozzuk az első játszmát, soha nem tudjuk meg, mi lett volna, ha a franciák ellen mi nyerjük az első játékot! De az biztos, megremegett volna a kezük… És hadd tegyem hozzá: a „davaj” többször hangzott el, mint a „merszi bien”!


– Az összkép?


– Kedvező. A haza utazásunk kemény volt – úgy határoztak az edzők, hogy még vasárnap éjjel nekiszakadunk az útnak, s „egy fenékkel” jövünk haza –, de igazolódott az előrelátás. Hétfőn pihenő, s kedden már teljes értékű edzésen készült a csapat a Kecskemét elleni mérkőzésre. A 3:0 arányú győzelem bizonyította Zoliék döntését. Ehhez meg csak gratulálni tudok. (Igaz, a fárasztó, mintegy 1800 km-es vezetés után nekem gratuláltak a lányok, de tudniuk kell: ezért a csapatért csukott szemmel is mindent megteszek!) Az egész túra megérte, hasznos tapasztalatokat szerzetünk, s csak megköszönni tudjuk a névadó szponzorunknak, az Opus-Via Kft.-nek, hogy terven felül finanszírozta az utat, s Laci bácsinak, hogy megteremtette a pénzügyi feltételeket!


Az újságíró: Oszvald György


– Hadd mondjak annyit: Hajrá Vasas!


További fotók a Galériában.



Oszvald György


Hozzászólások (0 db)    Hozzászólás
 
MagyarEnglish

Login
Password
NewbieUnknown