2002. május 22. 19 óra. Vasas – Haladás 2-1
De itt már minden mindegy. Kiestünk.
Papp Laci szurkolónk, aki végigjárta a csapattal fél Európát, áll a kezdőkörben, és füvet gyűjt egy cigarettás dobozba.
- Ezt most beteszem otthon a vitrinbe, Váradi Béla cipője mellé, és addig ott marad, amíg újra NB1-esek nem leszünk.
2003. március 14. péntek délután 17 óra.
Koszorú a kezdőkörben, körülötte könnyes szemű férfiak, a lelátón 100-150 szurkoló vesz búcsút élete egy darabjától.
2003. augusztus 9. szombat délután Konyha Zoli a kezdőkörben, a szurkolók közül elsőként a Vasas új mezében, útjára indítja a labdát.
Lassan mögöttünk egy szezon, amikor voltak sikereink, örömeink, kudarcaink. Mindenből egy kicsi.
Azt hittük, diadalmenet lesz, simán verünk mindenkit. Nem így lett. Viszont közben begyűjtöttünk jelentős skalpokat is. Joggal örülhettünk Magyar Kupa-menetelésünknek, amikor nagyszerű játékkal kiejtettük a nemzetközi kupában legmesszebb jutó Debrecent, vagy az NB1 felsőházában vitézkedő Sopront. Sőt, a sokkal esélyesebb Ferencváros ellen sem kellett szégyenkeznünk, hiszen öt perccel a vége előtt nem mi rugdostuk ki a stadionból a labdát.
Ugyanakkor látványosan szenvedtünk olyan mérkőzéseken, amikor illett volna örömfutballal szórakoztatni a közönséget. Ilyen keserű pirula volt a BKV elleni hazai meccsünk, vagy a kecskeméti kirándulásunk. Hogy csak kettőt emeljek ki. Sajnos több ilyen is volt.
Viszont közben összeállt egy csapat, amelynek tagjai, ha kell, 93 percig tudnak küzdeni, hajtani egymásért, az őket mindenhová elkísérő szurkolókért, a Vasasért. A szezonban eddig kilenc alkalommal fordítottak, vagy egyenlítettek vesztes állásból. Úgy látszik, nekünk akkor megy a játék, ha már kaptunk egy pofont. És azért pofont idén is kaptunk jócskán.
Most viszont szerdán Bodajkon feltehetnénk a koronát az egész évi munkánkra, lezárhatnánk egy szakaszt a Vasas életében. Remélem, a játékosok is és a szurkolók is átérzik azt, hogy ez a siker mennyire kell a csapatnak. Ez a siker életet, hitet, reményt adna vissza sokaknak.
Ha sikerül nyernünk, hazafelé már első-osztályú csapatként érkeznénk az Illovszky Stadionba. Akkor már csak az lenne a kérdés, hogy ennek a nehézre sikeredett szezonnak a végén ünnepelhetünk-e valamilyen érmet. Ezüstöt, vagy bronzot.
Én nagyon szeretnék ünnepelni, és meglehetősen régen volt lehetősége arra angyalföldi szurkolónak, hogy szívből örülhessen. Mert örülhettünk bajnoki ezüstnek többször vízilabdában, (vajon örültünk-e úgy igazán?) idén a röpis lányok ezüstjének, illetve részsikereknek a focipályán.
De az elmúlt évek nem a sikerekről szóltak.
Most viszont tényleg ünnepelhetnénk, hogy azután nagyon sok munkával elkezdjünk egy új szezont az NB 1-ben.
Ezért kérek ezúton minden piros-kék lelkű szurkolót, vegyen ki szabadnapot szerdára, kéredzkedjen el az iskolából és jöjjön Bodajkra.
Hozza magával ki-ki szüleit, gyermekét, párját. (tudjátok, mindenki legalább még egy embert!)
Jó lenne, ha a csapat nem ijedne meg a siker kapujában.
Jó lenne a szerdai, bodajki kirándulást, hétköznapból piros betűs ünneppé emelni.
Jó lenne minden botlást elfelejteni, és mindenkinek mindent megbocsátani.
Jó lenne, ha nem kéne a 93. percig izgulni.
Jó lenne, ha a csapat jó lenne.
Jó lenne, ha a lelátón megint olyan lenne a hangulat, amilyen ősszel majdnem minden mérkőzésen volt.
Jó lenne, ha a munkanap ellenére sokan lennénk, mint Cegléden.
És akkor Vasas szurkolónak lenni is nagyon jó lenne.
Ja, majd’ elfelejtettem.
Jó lenne, ha Papp Laci kidobhatná már végre azt a csomó száraz füvet a vitrinből, Váradi Béla csukája mellől.
